2019-03-11
Lovas Nemzet 2018 szeptember
Endrődy olvasónapló
11. rész – Előrehajtás és visszatartás, átmenetek
Endrődy Ágoston Give Your Horse a Chance (Adj esélyt a lovadnak) című könyvének soron következő fejezete «a ló mozgásának irányítása» címet viseli. Az eddigi részekben a kommunikáció alapelemeit és eszközeit vizsgáltuk, a most következők arról szólnak, hogyan használhatjuk ezeket az elemeket konkrét mozgásformák fölépítésére. Ebben a hónapban az irányítás legegyszerűbb – bár koránt sem mindig egyszerű – kérdésével, az előrehajtással és a visszatartással, illetve az átmenetekkel foglalkozunk.
Mindjárt az elején szóhasználati nehézségekbe ütközünk, akár az angol szöveget, akár a magyar fordítást használjuk. A magyar lovas szaknyelv ugyanis átmenetnek nevezi a jármódok változtatását (állj-lépés-ügetés-vágta) és iramváltásnak a mozgás sebességének változását. Az angol szövegben az előzőre Endrődy az alteration, a másodikra a transition szót használja, holott a transition szótári jelentése épp az átmenetnek felel meg leginkább. Ennél is fontosabb talán, hogy a transition kapcsán sem sebességről beszél igazából, hanem azt mondja, hogy az az adott jármód „kiterjedésének” változása, ami a lépések nyújtását illetve rövidítését jelenti. Persze változatlan ütem mellett a nyújtott lépés gyorsabb, a rövidítés lassabb haladást fog eredményezni. A campagne lovaglásban, amikor egyszerűen el szeretnénk jutni lovunkkal egyik helyről a másikba éppen a gyorsabb vagy lassabb haladásnak van jelentősége, mert ettől függ, hogy időben elérjük-e a célunkat, vagy hogy nem merítjük-e ki idő előtt lovunk energiatartalékait.
Egészen egyszerűen arról van tehát szó, hogy egyenes vonalon haladva meg szeretnénk határozni a jármódot és az adott jármódon belül a haladás sebességét. Ha ezt fokozni akarjuk, akkor előrehajtásról, ha csökkenteni, akkor pedig visszatartásról beszélünk. A hétköznapi lovas hajlamos azt gondolni, hogy ha lassan akarok menni, akkor lépésben, ha gyorsan, akkor vágtában, ha közepes iramban, akkor pedig ügetésben kell haladnom. Ez persze valamennyire igaz is, de egy erősen összeszedett vágta lehet akár egy középlépésnél is lassabb, egy nyújtott ügetés pedig megfelelhet egy közepes vágtatempónak. (Egyszer még bérlovas koromban egy tereplovaglás alkalmával nem vettem észre, hogy a többiek vágtázni kezdtek, ügetésben maradva végig tartottam velük az iramot.)
Talán nem elfogadhatatlan hasonlat, ha azt mondom, a jármód megválasztása olyan, mint az autóban a sebességváltó használata, az iramé pedig olyan, mint a gáz-, meg a fékpedálé. Adott fokozatban egy bizonyos sebességtartományon belül mozoghatunk, a fölső határ fölött a motor nem bírja, az alsó határ alatt meg lefullad. De válthatunk, mondjuk, kettesből hármasba úgy, hogy közben a kocsi nem gyorsul, tehát ugyanazzal a sebességgel többféle fokozatban is haladhatunk. A jó vezető úgy vált sebességet, hogy az utasok észre se vegyék, az autó ne zökkenjen, ne rángasson.
Ez a zökkenőmentes váltás a lovaglásra is érvényes. Endrődy mindjárt az elején leszögezi, hogy az átmeneteknek és iramváltásoknak, sőt az elindulásnak és megállásnak is élénken, határozottan, de lazán kell végbemenniük. (Ugye a kezdő autóvezető egyik legnagyobb problémája, hogy rángatás és lefulladás nélküli tudja elindítani az autót!)
Aki olvasta sorozatunk korábbi cikkeit, az szerintem már rá is jöhetett arra, hogy mi a titka az átmeneteknek és iramváltások sima és élénk végrehajtásának: igen az előrehajtó és visszatartó hatások váltakozó alkalmazása. Vagyis tilos az előrehajtás érdekében a ló folyamatos ösztökélése (pl. állandó combozás) ugyanúgy, mint ahogy tilos a visszatartás érdekében a folyamatos szárhúzás. Ezek a lóból merevséget, ellenállást, tompultságot vagy elrohanást fognak kiváltani. Ha pedig valamely hatást nem értünk el azonnal, akkor nem szabad a hatás erősségét fokozni, inkább sűrűbben ismételjük meg ugyanazt a hatást, nem megfeledkezve a közbeiktatott engedési fázisokról.
Az előrehajtás
Az előrehajtás tekintetében le kell szögeznünk, hogy annak legfontosabb tényezője a lovas eltökéltsége, határozott előre törekvése, belső lendülete. A jelzések, amelyeket a lónak adunk, csupán közvetítői ennek belső elszántságnak. Ha ezeket egyébként helyesen alkalmazzuk, akkor a ló engedelmesen átveszi a menni akarást. Ennek az elérése a lókiképzés egyik legfontosabb célja. Az olvasónak – ha már többféle lovon lovagolt – bizonyára eszébe jut, hogy vannak olyan lovak, akikkel kapcsolatban az előre törekvés fékentartása nagyobb kihívás, mint az elérése. Csakhogy Endrődy nem egyszerűen menőkedvről beszél. Az általa használt kifejezés a forward-obedience sajnos magyarul visszaadhatatlan: tükörfordításban előrefelé-engedelmesség lenne. Tehát a nehezen kontrolálhatóan nyomuló, elrohanó ló nem felel meg ennek az elvárásnak, mert az ilyen ló nem engedelmes.
Endrődy szerint a ló úgy lendül legjobban mozgásba, ha a jelzést akkor kapja, amikor „rugó-rendszere” (erről lásd sorozatunk 8. cikkét, a Lovas Nemzet 2018 júniusi számában) összenyomott állapotban van. Ezért egy kis előzetes előrehajtás után tartsuk vissza („szedjük össze”) a lovat, hogy a „rugót” összenyomjuk, és ekkor adjunk határozott előrehajtó jelzést. Ezt a lábunkkal adott, az aktuális jármódnak megfelelő jelet egészítsük ki azzal, hogy a kengyel és az ülőcsontjaink helyett súlyunkat a combokra, azaz a ló marja körüli izomzatra terheljük át. Eközben határozottan engedünk a szárakon, olyan mozdulattal, mintha a kezünkkel előre akarnánk tolni a lovat. És persze Endrődy alapvető filozófiájának megfelelően, az előrehajtást rögtön enyhe visszatartás követi (de még véletlenül sem alkalmazzuk kettőt egyidejűleg).
Ne próbáljuk az előrehajtást azzal fokozni, hogy egyre erőssebben döngetjük lábunkkal a ló oldalát – ez legföljebb érzéketleníteni fogja a lovat. Ha egy mérsékelt erejű nyomás nem elegendő, inkább pálcával egészítsük ki a jelzést, ez a ló számára könnyebben érthető lesz. (Természetesen a pálcával sem erőből dolgozunk! – Én például ilyen helyzetekben a nyeregszárnyra szoktam csapni egyet, a mozdulat és a csattanó hang éppen elég a lónak, és semmiféle fájdalmat, vagy kellemetlenséget nem okoztunk.)
A visszatartás
Természetesen Endrődy szerint a visszatartást is a hatás-engedés váltakozásával kell végrehajtani. Sőt a műveletet némi előrehajtással kezdjük. Azután a szárakkal fölváltva jobb- és baloldalon gyakorolt nyomást kiegészítjük a kengyelbe való terheléssel, midig azon az oldalon, ahol épp a szárak hatnak. Amint a ló engedni kezd a lovas szándékának, bár még az eredeti tempóban mozog, hirtelen megváltozik az az érzet, amit a szárak és a lovas ülése közvetít. Olyan ez, mintha egy kemény felületet érintenénk, ami egyszer csak puha gumipárnává változna. Ebben a pillanatban a lovasnak azonnal engednie kell, mert bár a ló még mozgásban van, a visszatartás lényegében megtörtént. Ellentétben azzal az esettel, amikor folyamatosan visszatartjuk a lovat a szárakkal, a ló mozgása alkalmasint lassul, de a ló feszült marad, akkor a mozgás megszűnt, de a ló nincs visszatartva.
A dolognak azonban ezzel még nincs vége. A visszatartást úgy kell végrehajtani, hogy a ló ne veszítse el a lendületét. (A lendület nem azonos az irammal, a lassú mozgás is lehet lendületes.) Ennek érdekében amint a ló mozgása meglassult, vagy megtörtént a kívánt jármódváltás, akkor ismét előrehajtás következik, amelynek mértéke a ló képzettségétől függ.
-*-
Ahogyan ezt a két szakaszt az előrehajtásról és visszatartásról elolvassuk, az az érzésünk támad, hogy mindkettőben lényegében ugyanarról van szó: fölváltva ellentétes hatásokat alkalmazunk, csak éppen hol az egyik, hol a másik a kifejezettebb. Van azonban egy feltűnő különbség: az előrehajtásról szóló rész azzal kezdődik, hogy mindennek a lovas belső eltökéltsége az alapja. A visszatartásnál nem így van? Nyugodtan mondhatjuk, hogy de igen; annak ellenére, hogy Endrődy ezt nem fejti ki. Csak persze a visszatartás mentális-lelki alapja éppen nem valami erőteljes elhatározás, hanem a belső ellazulás, amit az engedés imént leírt pillanatában – amikor a gumipárna hatás föllép – izmaink ellazítása kísér, illetve fejez ki. El lehet érni, hogy a lovunk erre az ellazulásra annyira érzékeny legyen, hogy pusztán ennek segítségével – mindenféle szárhasználat és egyéb jelzés nélkül – akár ügetésből a teljes megállásig fölvehető legyen.
Ennek a résznek az olvasása során még egy másik gondolat is fölmerülhet bennünk. Ennyire bonyolult dolog a lovaglás? Egy olyan egyszerű művelet, mint a ló megállítása vagy a lépésből ügetésbe váltás, csakugyan ennyire sok elemből álló, összetett műveletsort igényel? Mintha kissé túl lenne bonyolítva a kérdés. A gyakorlatban mindez talán sokkal egyszerűbb. Már csak azért is gyanús ez, mert ha megnézzük akár a legkiválóbb lovasokat – semmit se látunk mindebből.
A fölvetés jogos is, meg nem is. A gyakorlat lehet egyszerűbb, de a leírása bonyolult. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint ha azt kérdeznénk, bonyolult dolog-e fölemelni a jobb karunkat? Hiszen ezt bárki megcsinálja. Igen ám, de ha pontosan meg kellene mondanunk, hogy ehhez a művelethez melyik izmunkat mikor és mennyire kell megfeszítenünk vagy ellazítanunk, akkor igen nagy bajban lennénk, hiszen a feladatot anélkül hajtjuk végre, hogy egyáltalán ismernénk izmaink anatómiáját. Endrődy majdnem ilyesmivel próbálkozik: a lehető legrészletesebben elemzi a ló és a lovas mozgását. Olyan apró részletekig, amelyek kívülről egyáltalán nem látszanak, és a gyakorlott lovasban akár nem is tudatosulnak. A tanulás folyamán azonban tisztáznunk kell magunkban ezeket a részleteket. Ha pedig nem elégszünk meg azzal, hogy a ló valahogy végrehajtsa, amit szeretnénk, hanem az a célunk, hogy szépen lovagoljunk, akkor ez olyan különbség, mintha – az előbbi hasonlatot folytatva – nem egyszerűen föl akarjuk emelni a karunkat, hanem egy szép mozdulatot akarunk kivitelezni, mint ahogy például egy jó táncos emeli a karját, lábait. Ez bizony a gyakorlatban sem olyan egyszerű.
Surján György