2018-05-12
Lovas Nemzet 2018 február
Endrődy olvasónapló 4. rész:
Jel, segítség, befolyás
Minden szakmának vannak szakkifejezései. Bár a lovaglás – számomra sokkal inkább létforma, semmint szakma – azért tagadhatatlan, hogy létezik lovas nyelv, ha tetszik szaknyelv. Ennek a nyelvnek azonban számos kifejezése számomra eléggé riasztó. Ezek közé tartozik a „segítség” szó is. Jobban szeretem a jel, jelzés szót használni. Endrődy Ágoston azonban határozottan amellett érvel, hogy a kettő nem ugyanaz, szerinte a régi lovas mesterek nem ok nélkül tettek különbséget közöttük. Hozzáteszi azonban, hogy utóbb a lovas nyelvhasználat összemosta a kettőt, s ma nem lehet definíciószerű különbséget tenni közöttük. Ebből aztán zavar származik a lovasok fejében s következőleg a lovaglás gyakorlatában is. Definíció helyett egy-egy hosszabb részt szentel könyvének a két fogalom leírására.
A segítség szó használatát azért nem szeretem, mert erőltetett nyelvi jelenségnek érzem, s minden erőltetett kifejezés elfed valamit, amit nem merünk nyíltan fölvállalni. Bizony a „pálcasegítség” szóban ott lappang a tény, hogy sok lovas egyszerűen veri a lovat a pálcával (bevallom, volt idő, hogy magam is megtettem nem egyszer). Még jó, hogy az „ostorsegítség” és a „vasvilla-segítség” kifejezések nem honosodtak meg. Persze tudom én azt is, hogy képzett lovas egészen másra használja a pálcát, konkrétan jelző eszközként. Hát épp ezért szeretném jobban a „pálcajelzés” kifejezést. Nem veszem persze magamra a bátorságot, hogy a nemzetközi lovas nyelvet megreformáljam, mégis hasznosnak gondolom minden lovas számára, ha elgondolkozunk kifejezéseink mélyebb értelmén.
Vitathatatlan, hogy azokat a dolgokat, amiket szándékaink vagy gondolataink közlésére használunk, általánosságban jeleknek hívjuk. Az, hogy valami miért válik jellé, hogyan kapcsolódik a jelhez a jelentés, eléggé összetett kérdés, külön tudományág, a szemiotika foglalkozik vele. Annyit érdemes elmondani erről, hogy nincs a világon olyan jelrendszer, amelynek a jelei „maguktól” jelentik azt, amit jelentenek, minden esetben valamilyen tanulási folyamatra van szükség ahhoz, hogy a jeleket és a jelentésüket képesek legyünk összekapcsolni. Sok lovas mégis úgy gondolja, hogy azok a jelek, avagy segítségek, amiket ő használ, azok minden ló számára érthetőek. Ha ez így volna, a lókiképzés kizárólag a ló fizikai erőnlétére irányulna, de a teljesen képzetlen ló is értené, hogy mondjuk most éppen piaffozni szeretnénk (legföljebb nem lenne elég ereje, hogy végrehajtsa). Ez azonban bizonyára nincs így.
A lovagláskor használt jeleknek azonban van egy érdekes – más jelrendszerekben talán nem tapasztalható – sajátossága: nemcsak információt hordoznak, hanem fizikai, mechanikai hatásuk is van a lóra. Ez a fizikai hatás esetenként támogatja, rossz esetben azonban éppen akadályozza azt a mozgást, mozdulatot, amit kérni szeretnénk a lovunktól. Ha a „segítség” szó használata egyáltalán indokolható, akkor csakis arra a jelzésre indokolt használni, amelyik fizikailag is támogatja a kívánt mozgást. Mindjárt látni fogjuk azonban, hogy ez kényes kérdés.
Nézzük meg, mit is jelent ez az egyes konkrét esetekben. Első példaként vegyük a „testsúly-segítséget”. Ha a lovas saját súlypontját a ló súlypontjához képest elmozdítja valamilyen irányba, akkor a „fizikai” hatás (valójában a fizikai jelenség által kiváltott élettani reflexekről van szó) a lovat arra készteti, hogy a saját súlypontjával a lovas súlypontja alá lépjen. Ha súlypontunk előre helyezésével gyorsítani, hátra vitelével lassítani, oldalra mozdításával pedig a megfelelő oldalra léptetni kívánjuk a lovat, akkor erre az esetre joggal használhatjuk a „segítség” szót, mert a fizikai hatás épp ezt támogatja. Testsúlyunk megfelelő áthelyezésével tehát valóban segíteni tudunk a lónak. Ugyanennyire igaz azonban, hogy a rossz pillanatban vagy rossz irányban történő testsúly áthelyezés (akár akaratlagos, akár saját testsúlyunk pillanatnyi ügyetlen megbillenése okozza) éppen hogy nem segíti, hanem akadályozza a lovat. A szárhasználat esetében azonban már kifejezetten óvakodnunk kell attól, hogy fizikailag „segítsük” a lovat, mondjuk pl. nyakának behajlításában. Ahelyett, hogy marionett bábuként madzagon rángatni próbálnánk a ló fejét, a szárakat kifejezetten csak jelzésre használjuk, és azt szeretnénk, ha a ló a jelzés hatására saját izomzatával hajlítaná meg magát.
De mit is mond Endrődy? Könyvében jeleknek tekinti azokat az elemi hatásokat, mozdulatokat, amiket lovaglás közben használhatunk: testsúlyunk elmozdítása, ülőcsontjaink egyik vagy másik oldali megterhelése, a szárak meghúzása-engedése, a combok vagy a lábszár (csizma) nyomása a ló oldalához stb.
A segítség szót a következőképpen próbálja meghatározni:
„A segítségek – általános értelemben – a lovas jeleket közvetítő fizikai tevékenységgel társított szellemi aktivitásai.” (A szerző fordítása)
Úgy tűnik tehát ebből, hogy Endrődy szóhasználatában a segítség olyan komplex kommunikációs folyamat, mint az emberi beszéd: a gondolattól a kimondott hangok vagy leírt betűk sorozatáig terjed. Ha az emberi nyelvet hoztam hasonlatként, akkor persze rögtön adódik, hogy a gondolatot kifejező mondat és a szöveget meghatározó betűk (jelek) között létezik még egy egység: a szó. És lám: Endrődy is bevezet még egy fogalmat, a lovas kommunikációjának egy köztes szintjét. Ez a funkció amit a magyar kiadás a „befolyás” szóval ad vissza. Háromféle ilyen befolyásról beszél, mégpedig az engedő (giving), a követő (following) – erre a magyar kiadás a bevett, de csúnya „vele menő” kifejezést használja –, és a kiegyenlítő (levelling) funkcióról. Ez utóbbi külön figyelmet érdemel, részletesebben majd a következő számban beszélünk róla. Maga a kifejezés Endrődy saját találmánya. Már csak ezért az egy szóért is hallatlanul izgalmas lenne megtalálni az eredeti magyar kéziratot. A „levelling” szó kiegyenlítésként való fordítása nem rossz ugyan, de sem az angol, sem a magyar szó nem sokat árul el ennek a funkciónak a lényegéről. Maga Endrődy azt mondja erről, hogy a lovas gyakorlatban nem szokták kellőképpen tárgyalni, s a legjobb mesterek is általában ösztönösen alkalmazzák. Ezért próbált megfelelő kifejezést találni rá.
A követő funkció elnevezése igen különös. Azt, amit Endrődy ezen ért, azt távolról sem fejezi ki a magyar „vele menő” kifejezés. Ez ugyanis passzivitást sugall, illetve csak a ló aktív, a lovas csupán „vele megy”. Igaz, az angol „follow” – követni szó se fejezi ki ennek a hatásnak a lényegét. Ahogyan ezt a befolyást az angol szöveg leírja, nagyon nehéz magyarul hűen visszaadni. Endrődy szemlélete tökéletes példája annak a paradigmának, amit úgy szoktunk mondani, hogy „a lovaglás fejben történik”. A követő funkció leírását is azzal kezdi, hogy alapföltétel, hogy a lovas egész szívvel (wholeheartedly), átadja magát az előre törekvésnek (go-ahead spirit). Csakhogy ez nem valami görcsös igyekezet, és fizikailag éppenséggel nem a ló hajszolásában nyilvánul meg. Ha a lovas teljesen átadta magát egy „na gyerünk” lelki állapotnak, akkor és csak akkor lesz képes nehézség nélkül kivitelezni a befolyáshoz tartozó fizikai mozgást. Ez ugyanis nem áll másból, mint egy könnyed és parányi mozdulatból, amellyel a szárakat olyan érzéssel „toljuk” előre, mintha egy könnyű talicskát tolnánk magunk előtt enyhe lejtőn és emelkedőn váltakozva, miközben a szár nem válhat lötyögővé. Nyilvánvaló képtelenség a szárral fizikai értelemben előre tolni a lovat. Éppen ezért ez a hatás sokkal inkább szuggesztív, semmint fizikai. Az ülést illetően finom előre-hátra lebegő mozgást jelent, amely nem eredményezheti az egyensúly megbillenését, a lábak pedig épp csak érintkeznek a ló oldalával, de látszólagos passzivitásuk ellenére az előretörekvést közvetítik. A ló ezt éppen úgy megérzi, mint ahogy a legkisebb visszatartást vagy bizonytalanságot is azonnal észleli.
Parafrázisként azt mondhatnám, hogy a „követő” befolyás nem azt jelenti, hogy a lovas passzívan követi a lovat, hanem hogy lelkileg teljesen átadja magát egy előre törekvő igyekezetnek, ezt a „na gyerünk” szellemet követi, pontosan tudja, hogy mit akar, testével pedig csak annyit tesz, hogy kiküszöböli minden fizikailag ellentétes, visszatartó hatás lehetőségét.
Az engedő és követő funkciótól eltérően a kiegyenlítő funkció nem egyféle, meghatározott irányú befolyást gyakorol, hanem ritmikusan, táncszerűen változó, hullámzó effektust hoz létre. Erről részletesebben, ahogy ígértem, a következő számban írunk majd.
